Az alábbi cikk három éve született. Azóta már nem vagyok része a közoktatásnak, de álmodni még mindig álmodom. Álmodom olyan iskoláról, amilyent nemcsak a tanárok és a szülők, de amit legfőképpen a XXI. századi magyar gyerekek megérdemelnének.
Se szeri, se száma a tanításról szóló híreknek, cikkeknek. A fáradságos és néha szörnyen nehéz hétköznapok közben éri azért a pedagógust bőven szép élmény is. Azonkívül olykor el-elábrándozik.
Van egy téma, amit mindig szerettem volna kifejteni. Amiről ha beszélek a gyerekek előtt, minden kicsinek és gimnazistának csillog a szeme, sóvárogva maga elé néz, és talán kicsit jobban kezd hinni. Hinni a felnőttekben, ebben a világban.
Nem irigylem őket. Hogy nagyon zűrzavaros, kiszámíthatatlan világ veszi körül őket, éppúgy igaz, mint az, amit sokkal többet hangoztatunk velük kapcsolatban, miszerint ők a mamahoteles, figyelemproblémás, túldigitalizált generáció tagjai. Szerintem most, ebben a felpörgött létezésben gyereknek és ifjúnak lenni nemcsak kihívás, hőstett is.
Szüleikre, nevelőikre hatványozottan szükségük van. Épp erről szól az alábbi írás. Arról, hogyan tudhatnánk segíteni például mi, tanárok, jelen esetben a magyartanár? Tudnánk, ha megtehetnénk, olyan órákkal, amelyek valóban értük, nekik szólnának.
Dőljünk hátra a székben, s képzeljük el együtt. Nem azért, hogy felhőket tereljünk az égen és pufók angyalok közé szálljunk, hanem mert ezzel tudnánk igazán adni úgy, hogy az mindenkinek a legjobb legyen, főleg nekik, ennek a bátor generációnak, melynek tagjai a huszonegyedik századot választották felnőni.
Az iskolába érkező gyerek érdeklődő, tele a feje képekkel és történetekkel, s nagyon örül, ha felolvasnak neki vagy maga olvashat olyant, amihez érzelmileg, intellektuálisan szívesen kapcsolódik. Ilyen olvasmányokból bőven akad, a gyermek és ifjúsági irodalom tele remekművekkel a Rumini-könyvektől a Harry Potteren át a számtalan időutazó alkotásig. Ezeknek a műveknek a színvonala változó, de ha gondunk akad az eligazodással, segítenek a kritikák. Minden évfolyamnak készíttetetnék egy bő könyvválogatást irodalomórákra. A kínálatban nagy valószínűség szerint nem lenne benne Jókaitól A kőszívű ember fiai, s talán az Egri csillagok sem. Viszont ha a diák javasolna egy regényt, amit imád, ami segítette élni, felvenném a listára.
Eztán kezdődhetne a műhelymunka. A könyvek feldolgozása mindenféle módszerrel, eszközzel. Készítsünk interjút, analizáljuk a szereplőket, mit miért tesznek, nézzünk utána a kritikáknak, annak, hogyan és miért írta a szerző, mutassuk be a kedvenc részletünket, írjunk belőle újságot, vizsgáljuk meg a nyelvezetét, mert furcsa, mert érdekes, más. És vitatkozzunk. „Szedjünk szét” egy regényt, vagy ne szedjünk, írjuk át, írjunk hasonlót, készítsünk belőle jelentéstérképet, kínáljuk meg a többieket vele, kooperáljunk a társunk ajánlatával, és sorolhatjuk. Mindez persze tőlünk, tanároktól több munkát követelne. De szerintem nem igazi pedagógus a pedagógus, ha maga is nem érzi elemi igényének a fejlődést.
Itt nem állnék meg. Mert mégsem járja, hogy a magyar- és világirodalmi Pantheon nagyjairól ne tanuljon a gyermek. A Toldi feldolgozása tíz éve még derűs élmény volt, ma a nagyon okos hatodikosoknak is nyögvenyelős órák sora, hacsak a tanár nem áll meg versszakonként, és magyarázza el, hogy épp mit is olvastak. Tanuljunk Aranyt, Toldit, de ne úgy, hogy fogcsikorgatva küzdünk a sorokkal, hanem… Hanem hogy? Emlékezzünk meg a költőkről, írókról, stílusokról adatokkal, képekkel, részletekkel, teszttel, filmmel, visszakérdezve. Legyen az egész egy nagy műveltségjáték. Mert, tapasztalatból mondom, így szerethető.
Kössük az egészet a történelemhez. Több kísérlet született már erre az elmúlt fél évszázadban. Műveltségterületeknek hívták őket, lényege az volt, hogy például a magyar- és a történelemtanítás egymásra reflektálva, párhuzamban haladt. De ezek csak szigetek, kísérletek maradtak, nem vált országosan elterjedtté. Ma megszokott, hogy a középkor táján, mikor az irodalom javarésze az anonimitásba zuhant, az európai történelem viszont tele volt eseményekkel, időben a művészeti tantárgy a másik elé galoppozik, így egy magára valamit is adó magyartanár nekiáll történelmet mesélni diákjainak. Ezt is reformálni kéne, s azt mondom, igazodjon az irodalom. Nézzük meg, hogy halad a történelemtanítás, és kössük hozzá aktuálisan a szépirodalmi krónikát.
A koncepció lényege tehát: tanítsunk élményirodalmat és irodalomtörténetet. Szándékosan nem irodalomelméletet írtam. Ami elmélet, azt előbb-utóbb úgysem lehet tömény definícióhalomként átadni. A gyermek nem bírja megtanulni és felesleges is. A középszintű magyar érettségi kétharmados értékű írásbeli része egy árva definíciót nem követel meg (akkor még nem követelt – a szerző), szóbelire pedig úgy alakítja tanár és diák együtt a tételsort, ahogy az a legszimpatikusabb és legtanulhatóbb. Azaz miért is kínozzuk őket? Tanuljon alapokat, nyilván, legyen meg a líra-dárma-epika-szonett-elégia-időmérték és a többi ismerete, de érthetőn, egyszerűen, az általános, fogyasztható műveltség szintén. És legyen, maradjon meg a lényeg: az élmény, a választott alkotás, a regény, kisregény, verseskötet, dráma, novelláskötet értő feldolgozása együtt, a tanárral.
Tudom, hogy mindez illúzió. Mert: 1.) ki állítja össze az olvasmánykínálati listát?, 2.) hogy csökkentsük le hét-tíz fősre az irodalomórák diáklétszámát? (csak ennyivel lehetne mindezt hatékonyan megoldani), 3.) megbízhatunk-e tanárainkban, hogy eredményesen és értőn végig tudnak egy ilyen folyamatot mentorálni? 4.) nem veszik-e el ezek után a kincstári érték, a fél évszázada betonba vésett irodalomtanítási értékrendszer? 5.) mi lesz a jelen tankönyvírók és fejlesztők fizető munkáival? 6.) vajon kikből fog állni az a nagyon művelt és együttműködő team, amelyik egy ilyen alternatív rendszerű irodalomoktatás könyveit megírja, kereteit megszabja? Vagyis, hiányzik mindehhez többek között a pénz, a bizalom, az alkalmazkodó készség, az érdekmentesség.
Eddig még csak egyik tárgyamról, az irodalomról írtam, pedig a másikról is szőttem már színes képeket. A nyelvtanból a fent említett okok miatt kigyomlálnám a szabályok nagy részét. Gimnáziumban leharmadolnám és gyakorlatiassá tenném a retorikát. (Utóbbihoz olyan vicces bevezetőket szoktam mondani, hogy azért tanuljuk ezt most, mert hátha majd egyszer a jelenlévő hallgatóság tagjaiból nagy szónok lesz, így meg kell ismerkednünk azzal, hogy is készül egy egyórás beszéd. Nem árulom el, milyen arcot vágnak a diákjaim.) Úgy tanítanék leíró nyelvtant, hogy az maximálisan segítse az idegen nyelv tanulását.
S ami a lényeges, sokkal nagyobb gondot fordítanék a kommunikációra. Készítsünk állásinterjút, tanuljunk meg indulatmentesen érvelni a gyakorlatban, ismerkedjünk meg a nyelvi etikai normákkal, játsszunk le hétköznapi szituációkat. Ismerjük meg a Gordon-módszert, a disputát. Ha valamit osztályoznék, az a kulturált kommunikáció lenne. Erre miért nem adunk ma jegyet? Ki más támogassa az ügyes érvelőt és szépen s pontosan beszélő diákot, ha nem a magyar nyelv és kommunikáció tanára?
Mi lenne, ha ilyesmik megvalósulnának? Motiválttá tennénk, az életre, örömre nevelnénk gyermekeinket iskolai keretek között. Meggyőződésem, minden régóta tanító tanár elgondolkodott már hasonlókon. Miért nem történhet ez mindez meg? Nem hivatkozom adatokra, a legújabb új PISA-eredményekre, és hogy mennyire fontosak lennének pont ezért a reformok az oktatásban, hisz ezekről mind tudunk. Hogy miért nem lehetséges ebben a központosító, a nem kritikus és nem sokat gondolkodó emberekre építő államban egy egyszerű változtatást végigvinni, azzal mind tisztában vagyunk.
Ám mégsem vagyok pesszimista. Mert az is tény, hogy a mostani tizenéves generáció sokkal rugalmasabb és kreatívabb annál, hogy előbb-utóbb ne számolja fel, zúzza össze a betokosodott szabályrendszereket. Ha valamit nem tűrnek el, az a merevség, az unalom és az autokrácia. Lehet, hogy nem érem meg a tantárgyam reformját, de azt tudom, hogy törvényszerűen be fog következni a változás, és a jövő generációja élhetőbbé és értelmessé fogja tenni saját életterét. Ezek a gyerekek és fiatalok nem tuszkolhatók be egyetlen disztópikus társadalom kasztrendszerébe sem. Abból más most, a megvalósítási kísérlet küszöbén elegük van.