Nemcsak gyerekeknek

Nápoly és a világirodalom egyik nagy titka

Elena Ferrantének hívják…

…, és ha megjelenik egy új könyve, Olaszországban, Amerikában sorok állnak a könyvesboltok előtt. Mindeközben senki nem tudja, ki is ő.

Mikor a második könyvet olvastam tőle, a Briliáns barátnőim címűt, épp nyaraltunk. A vonatút közel két óra után véget ért sajnos, mert azt kívántam, menjünk még néhány kört a Balaton körül, hadd olvashassak. Lila és barátnője, az elbeszélő Lenu olyan Nápoly-menti telepre vitt, amilyennek egy útikalauz sosem festené a várost. Hisz, ugye, ezt a várost látni és meghalni… Ráadásul a második világháború utáni évtizedekben vagyunk, nemcsak a szegénység nagy, de a nemi szerepek is kőbe vésettek, már-már feudálisak. A negyvenes munkásnők, anyák megcsúnyultak, fáradtak, öregek. A briliáns elméjű Lila és a lázadó és szorgalmas Lenu rossz helyre születtek. Nem azt az életet akarják, ami Nápoly-telepi lányként kötelezően kell, hogy jusson nekik, de egyiküknek, bárhogy tiltakozik, már süldő lányként az jut.

Az első kötet

Elkezdtem a szerző után kutatni a neten. Akkor derült ki, hogy ez az író(nő), akinek fő műveként a Nápolyi történetek címet viselő négy kötetes regényfolyamot tartják, Elena Ferrante komolyan gondolta az inkognitót. Nem úgy, mint például a magyar és a világirodalom ideig-óráig szerepírásba merülő nagyjai (Esterházy, Darvasi, Parti Nagy stb.), hanem mindörökre. Azt üzente a nagyérdeműnek, ha felfedik a személyét, nem ír többet. Komolyan gondolja, hogy kizárólag a művei számítanak, semmi más. Köszöni, nem kér egy újságíróból, sem a hírnévből, az üresjáratokból. Természetesen akadt újságíró, aki kinyomozta, ki lehet Ferrante, és rátestálták az egész életművet a fordító Anita Rajára, aki hümmögve tiltakozott, aztán a dolog annyiban maradt. Elena Ferrante azóta is él és virul valahol Itáliában vagy másutt, és azt teszi, amit egy rendes írónak kell: ír.

Feleségsorsokról, igaz és hamis barátságról, identitásválságról és az olasz népről. Ferrante úgy ír, ahogy kevesen tudnak: élvezetesen, realistán, de nem nyersen. Letehetetlen könyveket.


Tató és Zsófi

Szubjektív évforduló emlékező augusztus 6-án-

Meg szoktam nézni az irodalmi évfordulókat, néha írtam egy-egy költőről, íróról megemlékezést. Ezek most különösen aktuálisak lesznek, mert nagy lelkesedéssel készítem a LiteraGramm weblapomat. Nézem a naptárt, és megakad bennem a levegő.

Tudtam, hogy Tató azon a napon halt meg, mikor én születtem, augusztus 6-án. Eddig a tudásig megvoltam, de a továbbiakkal valahogy nem.

Tató nem nekem neveztetik így, hanem Zsófinak.

Áprily Lajos és unokája, Mészáros Zsófia

Hogy ki Zsófi? Lehet, nem lesz boldog, ha annyira is megírom, ahogy tervezem. Őt már megírták többször, főleg egyik író gyermeke. Amikor találkozik az ember önmaga megírt változatával, hát… Az nem lehet egy leányálom, ahogy felénk, Baranyában mondták. Én például nem szeretném, talán ki is kérném magamnak. Nem így Zsófi. Mikor az iskolában, ahol együtt tanítottunk, indultunk haza, nehezen járt, fájt a lába, és bicegés közben mondta, most még megy, és megveszi a fia regényét is. Benne vagyok, tette hozzá azzal a pikírt hangsúllyal, amitől mindig felfelé indul a gyomromban a nevetés.

Aztán elolvastuk, ő, az anya, meg többek közt én is sokakkal együtt mint olvasó. Nekem, és Zsófi többszáz barátjának ő, azt hiszem, alig olyan, amilyennek a fia megírta. Egy ember alapvetően más anyai-apai és baráti minőségében. Amikor Zsófi olvasta a regényt, azt mondta, úgy olvassa, mint szépirodalmat. Kitűnő regény, olvasmányos és igényes, díjra is jelölték. Zsófi fia korosztálya egyik legnagyobb írója.

A fiatal Áprily

Múltkor esett és a csontig ható hideg volt, épp azon a napon tudtam kimenni Visegrádra. Nem úsztunk a Dunában, pedig Zsófi pedzegette, hogy kellene. Ismerem őrült ötleteit, első látogatásomkor a szigetcsúcsra falusi stoppal mentünk ki, a kopasz autós udvarolt nekünk, a visszastoposnak meg Zsófi segített rálelni a telefonjára. Sötétben vitt vissza a komp Tató völgyéhez a folyón át.

Most úszkálás helyett a vécé elé függönyt rakunk föl, aztán Zsófi leültet a székre, és elkezd emlékeket válogatni. AzTató széke, mondja. Meghatódom, ahogy egy magyartanárhoz illik. Mutat egy képeslapot, amit a nagyapja írt. Majd egyszer egy múzeumban látható lesz, jut eszembe. De hamar elmúlik az ihlet.

Ez itt az életük. Zsófi itt lakik néha nyáron, abban a kis szobában, ahol Tató lakott. Ezermester fia komfortossá teszi számára. Csend van, zöld árnyak és árnyékok, messze a zsibvásáros Budapest, innen a fájdalmak és félelmek is elszaladnak.

Itt lakott a költő, akinek a felvételi feladatlapon lévő verseit a dákjaimmal szoktuk elemezni. Aki azzal a finomsággal írt a természetről, ahogy senki más, s én most kezdem érteni, miért.

Zsófi 6-án délelőtt felhív köszönteni. Mondom neki, pont róla írok, és ne haragudjon. Azt is rögtön megjegyzem, milyen felfedezést tettem, hogy a nagyapja nemcsak azon a napon, de abban az évben is halt meg, mikor születtem. Tudom, én mondtam neked, jegyzi meg nyomatékkal. A kertben van, Visegrádon, isteni minden, a Duna vize nagyon finom. Megint hív, de most tényleg nem tudok menni, vár rám egy szülinapos ebéd, és lehet, hogy este kimegyek tüntetni. Csalnám, de sejtem, hogy nem fog bejönni Budapestre.

Az idő egy pókháló, fordul meg bennem. Egy háló, amit a gondos és türelmes pókisten a gyarló földiek köré észrevehetetlenül sző, nekünk érthetetlen tervek alapján. Ez 6-án, Áprily Lajos halálának 55. évfordulóján is egyértelmű lett számomra.


Memóriajáték – Kik a képen látható írók, költők?


Az egyik leghíresebb olasz író: Alberto Moravia

„Az igazság és a szépség önmagában nevelő hatású” – így szól Alberto Moravia egyik legismertebb mondása. Moraviáé, a hírneves 20. századi olasz íróé, A római lány, az Egy asszony meg a lánya, A közönyösök, a Római utazás, A megvetés írójáé. Rómához köthető születése, halála, és mint látható, a városról szól nagyon sok története. 1907. november 28-án született, s 1990-ben, 83 évesen halt meg szeretett városában. Mikor gyermekkorában kiderült, csonttuberkulózisban szenvedett, s kilenc éves korában elkezdődött több mint fél évtizedes kálváriája. Kevés felnőtt jósolt neki ilyen hosszú életet. A betegség a művészetek és az írás felé terelte, s már tizenhárom évesen megjelent verseskötete.

Hosszú, nagy ívű pályáján végül prózistaként lett országos, majd világhírű. Novelláit és regényeit nemcsak világszerte olvasták, de szintén világhírű filmrendezők, így Jean-Luc Godard, Vittorio de Sica vitték vászonra. Legismertebb közülük a de Sica-rendezte Egy asszony meg a lánya Sophia Lorennel és Belmondoval a főszerepben, amiért a filmdíva Oscar-díjat is kapott.

A leghíresebb mű borítója

Sallangoktól mentes stílus, egyszerű nyelve tették oly népszerűvé műveit, melyeket az hétköznapi emberek is értettek és szívesen olvastak. Azt hihetnénk, gyorsan dolgozott, holott nem, évekig érlelte munkáit, lassan, nagy körültekintéssel írt.

A halál nem volt téma számára, 83 évesen, élete végén így vallott az elmúlásról: „Ha mégis foglalkozom vele, hogy úgy mondjam, csak elméletileg teszem; az élet átmeneti és értelmetlen káoszának végét látom benne.”


Ki mit írt? kvíz


Kik vagytok ti?

Kik ők – HÁY JÁNOS szerint?

Ha szereted az irodalmat, a regényeket, verseket, akkor nagyon valószínű, hogy szeretsz irodalomtörténetet is olvasni.

A rossz tankönyvek görcsös igyekezetű oldalaihoz képest Babits Mihály és Szerb Antal irodalomtörténete is kihívóan izgalmas. De nemcsak ikonikus költőink és íróink emlékeztek meg nagy elődeikről, születnek ma is irodalomtörténeti könyvet, s ezeket akkor is bőven-bőven érdemes kézbe venni, ha olyan vaskosok, mint Háy János könyve.

A KIK VAGYTOK TI? egyik nagy könyvajánló beszélgetésén pár éve volt szerencsém részt venni. A Várkert Bazár rendezvénye volt, és a szerző, Háy Jánossal az irodalom nagykövet asszonya, Juhász Anna beszélgetett. Az, hogy Háy kitűnő író, addig is tudtam, de hogy olyan szórakoztató előadó, aki két órán át képes lekötni kamasz fiatalokat is, igazi fegyvertény volt számomra. Rögtön megvettem a könyvet.

Még olvasom. Azóta is. Nem azért, mert unalmas, ellenkezőleg. A jó műveket, amilyen például Hamvas Béla vagy Karl Ove Knausgard életműsorozata, nagy favoritjaimé, módszeresen beosztom, hogy sosem érjenek véget. Háy irodalomtörténete is ide sorakozott.

A szerző

Mert sokszínű, és ettől igazi és izgalmas. Ír benne persze a kánonról, a Petőfi-Ady-József Attila szentháromságon kívül Weöres, Örkény, Mikszáth értelmezése új színekkel gazdagodik általa, de mesél Hajnóczyról, Vígh Mihályról és a kopt nőkről is. Petőfiről éppenséggel kétféleképpen. A szerzőket, életművet bemutatva vegyíti a magas szintű műelemzést a gyakran újdonságnak számító magánéleti elemekkel, saját szemszögből és különböző időtávlatokból láttat, s teszi ezt úgy, hogy sorait olvasva vitathatatlanul fel lehet ismerni a szépíró Háyt.

A jó olvasmány, legyen az szép- vagy szakirodalom, akkor tűnik ki a XXI. századi betűóceánban, ha egyszerre szabálytalan-lázadó és kitűnően megírt. Na, ez pont olyan.


Szemtelen, mint a kerti légy. Vagy nem?

Szólások és közmondások, itt-ott hibásan


John Steinbeck, a realista és idealista amerikai

A mi generációnknak ő volt AZ amerikai író, talán még inkább, mint Hemingway. John Steinbeck, aki 120 éve született, 1902. feburár 27-én született, úgy tudott realista író lenni, hogy regényei a felnőttek mellett a kamaszok lelkét is elvarázsolta. Pedig munkásokról írt, szegény vándorokról, de hősei mertek álmodni és hinni – ebben különbözött, és ezzel lelkesített. „Nagy bátorság kell ahhoz, hogy olyan igazságot hangoztassunk, amelyet korunk elfogadhatatlannak tart.”, fogalmazta meg egyik művében.

Akár egy filmszínész

Steinbeck német származású bevándorló család sarja. Tanítónő édesanyja biztatta először a jótollú fiút az írásra. A „fiú” dolgozott újságíróként, tudósító volt a II. világháború alatt, széleskörű érdeklődéssel bírt, és mindig törekedett szereplői világának hű, pontos bemutatására. Az Egerek és emberek, az Érik a gyümölcs, az Édentől keletre című ikonikus regények íróját élete vége felé Nobel-díjjal is jutalmazták. Három felesége és két fiúgyermeke volt. 66 évesen szívinfarktus vitte el.

Sok emlékezetes, remekbeszabott szövegét idézi a világháló, a tömegekre vonatkozó alábbi különösen figyelemre méltó: „Az a baj, hogy azok, akik tanulmányozzák a tömeget, mindig azt hiszik, hogy egyszerűen csak emberekből áll. Pedig nem. A tömeg egészen másfajta valami. Jó dolog, hogy fel tudjuk használni a tömeget, (…) csak sajnos nem tudunk róla eleget. A tömeg, ha egyszer úgy istenigazában megindul, bármire képes.”


Kitől idéztem?


Kosztolányi FOR EVER

Novella egy kutyáról és az emberi gonoszságról

HERR

1

Nyugodtnak tetszett, de belül állandóan éber és ideges volt. Olyanféle izgalom lüktetett benne, mint az autóban, melyet már elindított a kocsis, de benzingőzei még csak apró robbanásokkal gyulladoznak, s minden pillanatban kész eliramodni, sebesen és könnyedén. Gyakran hallatott ilyen korgó hangot is. Herr farkaskutya volt.

Egy fiatalkori kép az íróról

2

Mindenki ismerte. Gazdáját nem ismerte mindenki. Megesett, hogy mikor végighaladt vele az utcán, a járókelők így szóltak: „Ez a Herr gazdája.” Ő csak függeléke volt kutyájának. Ha összevetették a két élőlényt, a kis, köpcös öregurat, aki pápaszemet és keménykalapot viselt, s ezt a nyúlánk, előkelő állatot, mely mintegy acélból készült, el kellett ismerniök, hogy kettejük közül az arisztokrata: a kutya.

3

Elülső lábaival nyitogatta ki az ajtókat, s szobáról szobára járkált. Nem beszélte az emberek nyelvét, de értette minden hangját és rezzenését, minden neszt és jelet, már a megszülemlése másodpercében. Villámgyors tekintettel becsülte föl a helyzetet, s aszerint cselekedett. Cipőket, papucsokat hozott ki a harmadik-negyedik szobából, amelyiket kívánták. Bukfencezett, hengergőzött a szőnyegen. Ha megkérték, röhögött vidám fogaival, és sírt is, fájdalmasan nyíva. Egyszer repülőgépen is utazott.

4

Kölyökkora a célirányos nélkülözések, sanyargatások és lemondások sorozata volt. Csontjainak erősítésére meszet kapott és csukamájolajat, melyhez lassanként hozzászokott. A cukrot megvonták tőle, hogy el ne finnyásítsák. Zsíros koncok sohase kerültek táljára. Közben megszerette a gyümölcsöket. Almát is evett, szőlőt, dinnyét, hámozott dióbelet és mogyorót. Úgy készült jövőjére, mint egy nagy művész.

5

Életének legnevezetesebb eseménye az volt, mikor gazdája kivitte a kutyakiállításra, hogy részt vegyen a nemzetközi versenyen. Itt beiktatták, megmérték, számot kapott. Egymás után vették szemügyre a bizottság tagjai, állatorvosok, sportemberek, katonatisztek. Versenytársa, komoly, csak egyetlenegy akadt. Azt egy sápadt, magas, fekete ruhás hölgy pórázon vezette a bírálók elé, s nyugtalan mosollyal ajánlgatta, pártfogolta. A két kutya között kellett dönteni. Végül Herr kapta az első díjat, egy aranykupát.

6

A verseny után, egy őszi szürkületkor, az izgalmaktól elcsigázva, kimerülten aludt a nyitott verandán, kockás teveszőr takaróján. Pihent babérjain. Az elhagyatott utcán zajtalanul közeledett a sápadt, magas, fekete ruhás hölgy. Megállt a veranda előtt. Egy darabig tűnődve nézte őt. Aztán kivett kistáskájából egy forgópisztolyt, nem nagyobbat, mint egy ékszer, célzott és rásütötte.

7

Herr talpra ugrott, oly bátran és határozottan, mint egy fejedelem, aki ellen merényletet követtek el, s utoljára még szembe akar fordulni orvtámadójával. Fülét hegyezte, szemét kimeresztette. Látta, hogy valaki tovaoson a falak mellett, s eltűnik a sötétben. Csak ekkor érezte, hogy megsebesült. A golyó a mellébe fúródott. Meleg, bíbor vére lassan csordogált a kockás teveszőr takaróra. Szeme elhomályosult. Teste nehéz volt, mint az ólom. Elülső lábai megroggyantak.

8

Így, mintegy térden állva, félig a földre bukva, ezt gondolta:

„Meggyilkoltak. Végem van, végem. El kell pusztulnom.

A tökéletesség voltam, a szépség, a kiválóság. Nekem nem szabad megöregednem, csontokat rágcsálva és vakarózva, mint a többi kutyának, ki vaksin, hályogos szemmel, foghíjasan nyújtózik ki óljában, s megdöglik szopornyicában vagy aggkori végelgyöngülésben. A dicsőség volt az enyém. De azért még jó volna egy kicsit szaladgálni a szabad réteken, szagolgatni ezt a sok szagú világot, a cipőket és papucsokat, s csak egyszer, egyetlenegyszer zabálni, zsíros koncokat, pacalt, marhamájat, és cukrot ropogtatni, cukrot. Csakhogy már nem lehet.”

9

A környék ebei, a kopók, a juhászkutyák, a patkányfogók, a korcsok és felemások, a kutyatársadalom munkás és hasznos tagjai, a pisztolydurranástól fölriasztva hangosan ugattak.

1929


Néhány régi és idegen szó


Pár perc Allende

Az olvasás nem csupán belemerülős, sok időt igénylő folyamat. Ha zakatolnak a gondolataim, nemcsak úgy nyugtatom meg, hogy relaxálok, de úgy is, hogy előveszek egy könyvet. Akár tíz percre is, például utazás, várakozás közben.

A legolvasottabb spanyolnyelvű szerzők egyike

Kétféle olvasni szerető ember van, az egyik, aki egyszerre csak egy, és a másik, aki párhuzamosan kettő vagy több könyvet is olvas. Az utóbbi kategóriába tartozom.

Mióta megismertem Isabel Allendét, nem telnek el úgy hónapok, hogy ne vennék tőle valamit, vagy ne hoznám ki a könyvtárból egy addig még nem olvasott könyvét. Szerencsére még nem értem az Allende-életmű végére.

Miért jó őt olvasni? Nekem fontosak azok a könyvek, amelyek amellett, hogy kitűnően megírt, sallangmentes alkotások, külföldi szerzők tollából származnak, olyanokéból, akik elvisznek képzeletben egy másik kultúra színhelyeire. Ilyen többek között az angol Samerset Maugham és a chilei származású Allende.

Isebel Allende érzékeny, okos és művelt, felkészült, nagyon jó ízlésű alkotó, akit könnyű olvasni, és aki úgy vezet be egy-egy könyvével chilei vagy amerikai családok, közösségek világába, hogy olvasás közben pihenek, szórakozom, ugyanakkor jobban megismerhetem az adott kultúra világát, mint bármely útikönyvből. Olyan tudást is hordoznak könyvei, amikről olvasva megdöbbenek, mi minden marad rejtve előttünk, 20-21. századi emberek előtt akár politikai praktikák, akár a manipulált, szűrt történelemtanítás miatt.

Utoljára A japán szeretőt olvastam tőle. Ha nem ismerném, a borító alapján könnyű nyári szerelmes regénynek gondolnám, holott ennél sokkal több. Sosem hallottam például a második világháború alatt az USÁ-ban a japánok számára kialakított koncentrációs táborokban zajló életéről, amiről ez a könyv, a könnyű, színes történetek, a szerelmek mellett, pontosan beszámol.

Isabel Allende pihentet és kíváncsivá tesz, érzékenyít és továbbgondolásra késztet. Akkor is, ha egy kevés időm van rá.